Húsz év körüli, kifejezetten szép, latin típusú, vékony, fekete hajú lány állt az iroda egyik ablakánál. Elfogytak az asztaláról a rögzítésre váró napi elszámolási listák. Percek óta karba tett kézzel várt a futárra, aki majd hozza a következő adagot. A lány arcához gyenge februári napfény ért. Az irodában hat másik idősebb nő ült, mindegyikük családos. Csendben dolgoztak a saját számítógépük mellett.
Hirtelen egy középkorú, csinos nő tépte fel az ajtót, kezében néhány papírlapot tartott. Nagy lendülettel lépett az irodába. Meglátta az ablaknál álló, távolba meredő lányt. Megtorpant, majd így szólt:
- Olyan vagy, mint a hercegnő, aki a kastély ablakában várja a lovagot!
A lány a nő felé fordult. Valójában akkor fogta fel, hogy a nő hozzá beszélt. Visszatért az irodába az ábrándozásból. Zavartan és szelíden elmosolyodott.
- Adok egy tanácsot! - folytatta a nő. - Ha ideér, ne a lovagot válaszd, hanem a lovat! A lovat add el, az árán pedig vegyél magadnak valamit!
Mind a hat, idősebb nő nagyot nevetett a viccen.
- Jól beszélsz! - kontrázott rá az egyikük.
A fiatal lány csak egy erősebb mosolyt engedett meg magának. Nem akart kilógni közülük. Egy pillanatig elbizonytalanodva nézett maga elé a szürke padlószőnyegre. Aztán felemelte a tekintetét, visszafordult az ablakba, és tovább várt.
