"Őszidő. Lágy, mint mámor után a negyvenéves asszonyok tekintete. Fenn a síneken tehervonat veri szét a csöndet. Azt csattogja, hogy az ősz is csak egy állomás a sok közül, és szerelvényünk ezen is átrobog, mint a többin. A kocsikban életünk fontos szereplői. Szeretnék, ha emlékeznénk rájuk. Lesz köztük elhagyott, és olyan is, aki egyszer csak, szitty, eltűnt, ahogy a pincér Vendelin sziszegte a filmben, miközben Szindbád kanalazta a levest. A ködös ősz takarót borít a múltra. A hajós ilyenkor szeretett végigmenni egykor párosan bejárt ösvényeken, s egy felvidéki fogadó tapétás szobájában hosszan merengett azon: vajon az együttlét vagy az egyedüllét boldogítja inkább a férfiembert?"

(Végh Alpár Sándor, Heti Válasz, Zsilip, 2015. október 8.)